feliratkozás: Bejegyzések | Hozzászólások

Az önvédelem pszichológiája – tudomány a Krav-maga mögött…

0 hozzászólás
Az önvédelem pszichológiája – tudomány a Krav-maga mögött…

Írta: Gyepesi Áron (pszichológus, G3 Krav Maga civil instruktor)

Képzeljük el a következő jelenetet: egy kellemes vacsora, mozi vagy színház után egy néptelen utcában sétálunk hazafelé. Nyugodtak, kellemesen ellazultak vagyunk, gondolataink messze járnak. Váratlanul egy sötét kapualjból előlép egy magas férfi: a másodperc törtrészéig inkább meglepődünk, mint megijedünk, amikor ránk kiabál. Néhány másodperc telik el – amit a valódi időtartamnál sokkal hosszabbnak érzünk – majd a férfi váratlanul ököllel az arcunkba üt.

Különbözik-e ez a helyzet attól, amikor edzésen partnerünk bármilyen – előre nem megbeszélt módon, ütéssel, rúgással – megtámad minket? Ebben az írásban olyan tényeket mutatok be, amelyek azt bizonyítják, hogy – bár az objektív jellemzőik alig különböznek (kiinduló testhelyzetünk, az ellenfél ütése, váratlanság) – a két helyzet a pszichológia és a neuropszichológia (a bennünk lejátszódó idegrendszeri folyamatok) szintjén igencsak eltérő!

Ha sosem kerültünk a fent leírthoz hasonló fenyegető szituációba, akkor is könnyen belátható, hogy a testi épségünket, életünket veszélyeztető helyzet igen intenzív érzelmeket vált ki bennünk, és ezek az érzelmek alapvetően befolyásolják, hogyan fogunk viselkedni. Érdekes tény, hogy a pszichológián belül nincs teljes egyetértés az érzelmek létrejöttének és szerepének megítélését illetően. A James és Lange által a 19. század végén kidolgozott elmélet szerint az érzelem úgy alakul ki, hogy az inger által létrehozott testi változásokat érzékeljük (meglátjuk a kést a támadó kezében, nő a szívritmusunk, remegni kezdünk, izmaink megfeszülnek – majd érzékeljük ezeket a változásokat, és félni kezdünk). A modernebb elméletek az érzelmek evolúciós szerepére világítanak rá: az automatikusan – a lassabb gondolkodási folyamatoknál gyorsabban – megjelenő érzelmek a helyzetben a megfelelő viselkedéses választ hívják elő, ezáltal segítve a túlélést (Urbán, 2001). A neves kutató, Ekman is amellett érvel, hogy az úgynevezett alapérzelmek (harag, félelem, szomorúság, öröm, meglepődés, undor) velünk születettek, biológiailag meghatározottak és mindegyikhez sajátos fiziológiai aktivitás-mintázat társul (Atkinson és mtsai, 1997). Az információfeldolgozást és gondolkodást középpontba helyező (ún. kognitív) elméletek azt hangsúlyozzák, hogy minden helyzetet értékelünk annak a mentén, hogy az személyes jóllétünkre, céljainkra nézve előnyös vagy előnytelen, és az átélt érzelem ennek a kiértékelésnek az eredménye. De álljunk meg egy pillanatra. Mennyire valószínű az, hogy egy hirtelen támadás esetén ilyen bonyolult, időigényes folyamatok lépjenek működésbe? Ehelyett valószínűbb – és ezt kutatások is alátámasztják – hogy ilyenkor ösztönös, reflex-szerű, a gondolkodástól független reakciók lépnek működésbe. Tekintsük át most ezeket a stressz-válaszokat!

A stressz-válaszokért, megriadásért, félelemért felelős legfontosabb agyi terület az amygdala (vagy mandula-mag). Ez a mindkét féltekében megtalálható magcsoport a limbikus rendszer része, amely az agykéregnél (a „gondolkodó” agynál) ősibb struktúra. Az amygdala emlősökben a félelmi viselkedést és az ösztönös félelmi válaszokat irányítja (Németh, 2003). Ezek a válaszok alkotják a „túlélési stressz-reakciót”, melynek elemei az alábbiak (Siddle, é.n.; idézi Laur, 2008):
1.) Szívritmus növekedése, mely a komplex finommotoros (115 bpm), és komplex (145 bpm) mozgások kivitelezésének nehézségéhez vezet. Ehelyett a kevésbé koordinált nagymozgások jelennek meg. (A 360 fokos védekezés is például egy ilyen ösztönös nagymozgásra épül – csakúgy, mint a legtöbb Krav Maga technika!)
2.) A vizuális rendszer működésének változásai: csőlátás, a mozgások követése és a fókuszálás nehézzé válik (175 bpm). Ismerősnek tűnik az instrukció: mozogj oldalra, nézz körül és keresd a további támadókat?
3.) A hallórendszer működésének változása: 145 bpm felett károsodik a hallás. (Előfordul, hogy egy tűzharc résztvevői nem hallanak meg egy közeli lövést; vagy az edző hiába kiabál az ökölvívónak mérkőzés közben.)
4.) Az agyműködés változása: gyakoriak az emlékezetzavarok (175 bpm), teljes lefagyás vagy irracionális viselkedések (például a fedezék elhagyása tűzharc során) (185-220 bpm). 50 éve leírt összefüggés, hogy az aktiváltsági szint növekedésével a figyelem fókusza egyre szűkebb lesz (Czigler, 2003).
A stressz-reakció fontos része a szimpatikus idegrendszer aktiválása, amely adrenalint, noradrenalint és más stresszhormonokat juttat a véráramba; a máj többletcukrot bocsát az izmok rendelkezésére, gyorsul az anyagcsere, a szívritmus mellett a légzésszám is fokozódik. További vörösvértestek jutnak a keringésbe a jobb oxigénszállítást elősegítendő. Ezek a reakciók együttesen segítik elő a túlélést: a harcot vagy menekülést (Molnár, 2001; Atkinson és mtsai, 1997).

Az amygdala más szempontból is kitüntetett helyet foglal el a stressz-válasz szervezésének szempontjából. A téma neves kutatója LeDoux (1993; idézi Oatley és Jenkins, 2001; Goleman, 1997) megfogalmazása szerint az amygdala egyfajta „érzelmi számítógépként” gyorsan, automatikusan értékeli a külvilág ingereit azok fontossága alapján. A hagyományos elképzelés szerint az ingerek útja az érzékszervektől (pl. retina) néhány agyi „átkapcsolóállomáson” át (pl. talamusz) át vezet a legmagasabb szintű információfeldolgozásért felelős agykéregbe. Az agykéregből az információ többek között eljut az amygdalába is. LeDoux azonban kimutatta, hogy az információ-feldolgozás fent leírt „főútvonala” mellett létezik egy gyorsabb „kerülőút” is. Ez a kerülőút nem éri el a tudatosságért felelős agykérget, hanem az amygdala maga tervezi és irányítja a gyors reakciót. Mit jelent mindez? Azt, hogy képesek vagyunk azelőtt reagálni, mielőtt az agykéreg a maga lassabb módján a kifinomultabb reakciót megtervezi, az ingert tudatosítja és az akaratlagos figyelmet irányítja. „Érzelmi reakciók és emlékek létrejöhetnek a tudat, a kognitív képesség beavatkozása nélkül is” (Goleman, 1997, 39. old). A gyors, gondolkodást, értékelést nem igénylő reakció életmentő lehet egy fenyegető helyzetben. Vagy máshogy megfogalmazva: mire tudatosítjuk a helyzetet, addigra már reagáltunk is! Az agykéreg kapcsolata jóval gyengébb az amygdalával, mint megfordítva, épp ezért az ösztönös érzelmi reakciók tudatosan nem, vagy csak nehezen és csekély mértékben módosíthatók. Megtörtént már, hogy elhatároztuk a moziban, hogy a következő ijesztő jelenetnél nem rettenünk meg, nem riadunk meg és nem rezzenünk össze? Legtöbbünknek ez aligha sikerül…!

A váratlan támadások – és az önvédelmi helyzetek túlnyomó többsége ilyen! – olyan ingereket jelentenek, melyekre nem tudunk tudatosan, tervezetten reagálni. A harc vagy menekülés jól ismert reakció-párosát megelőzően a szervezet mégis reagál – gyorsan és automatikusan – az ilyen szituációkra. Ezt a választ nevezzük „megriadási reakciónak/válasznak” (startle/flinch response”). Mi is történik ilyenkor? A megriadást hirtelen, intenzív ingerek váltják ki, mint amilyen egy váratlan dörej, erős fényfelvillanás, az egyensúly elvesztése, az arc felé repülő tárgy (önvédelemről beszélve például egy ököl…), vagy akár egy érintés, lökés is. Hatásukra komplex testi reakció jelentkezik: pislogás, megrettent arckifejezés, a kéz, alkar, könyök védi a fejet, a vállak felhúzódnak, hogy a torkot védjék, a fej pedig hátrafelé mozdul. A gégeizmok összeszűkülnek, megakadályozva, hogy víz jusson a tüdőbe. A veszély irányától függően a karok gyakran kinyúlnak, hogy így tartsák távol a veszélyt. (Ugye milyen nehéz leszokni arról, hogy kezdő küzdősportolóként minden rúgásba „beletegyük” a kezünket?) A perifériális látással érzékelt veszély esetén hirtelen hajolunk el annak irányából. A test súlypontja csökken az egyensúly megőrzése miatt (Blauer, é.n.; idézi Cobb, 2008; Laur, 2008). (Egy esetben egy 15 fős akciócsoport vonult végig egy utcában, ahol fejmagasságban ruhaszárító kötelek voltak kifeszítve. Mégsem akadt bele egyik katona sem, mert ösztönösen hajlított testhelyzetet vettek fel a bevetés során. Az eset még 1927-ben történt, és hatására új lövési pozíciót dolgoztak ki. Boger, 1997). A megriadásos reakcióra jellemző az izmok megmerevedése, mely a teljes testen végigfut és a nyakban (a fej védelme miatt) és a felső végtagon a legkifejezettebb (Blouin és mtsai, 2006). Nem véletlen, hogy a folyamatos stressz átélők nagyon gyakran panaszkodnak nyakfájásra, a nyak kötöttségére! A félelemteli, szorongásos személyek körében a megriadás intenzívebb, kifejezettebb formát ölt (Quevedo és mtsai, 2010). Az akaratlagos mozgások a megriadás alatt kivitelezhetetlenek. A reakció természetesen alkalmazkodik a veszély irányához és jellegéhez. A gyors mozgásos válasz mellett – annál valamivel lassabban – nő a szívritmus és a pulzusszám is (Holand és mtsai, 1999). Ezt a reakciónkat is az agykéregnél alacsonyabb szintű idegi központok irányítják (pl. a formatio reticularis), így sokkal gyorsabban játszódik le, mint bármely akaratlagos mozgás. Az alkar mozgásának esetében a megriadásos reakció a vizuális inger után 80 milliszekundummal jelentkezik, míg az akaratlagos mozdulathoz 150 milliszekundumra van szükség (Valls-Solé és mtsai, 1999)! Érdekes tény, hogy az akaratlagos mozgás megkezdésére felszólító ingerekkel (pl. egy lámpa felvillanása) egyidejűleg adott megriadást kiváltó ingerek (pl. egy erős hang) képesek a nagyobb izmokat bevonó akaratlagos mozgások (pl. kar behajlítása, fej elfordítása) reakcióidejének lerövidítésére (Carlsen és mtsai, 2009; Nijhuis és mtsai, 2007; Valls-Solé és mtsai, 1999). Összefoglalásként elmondhatjuk: a megriadásos reakció minden komponense a test integritásának védelmét és a túlélést szolgálja. Evolúciós eredetére bizonyíték, hogy minden gerinces fajnál megtalálható.

Ennél is érdekesebb, hogy a várandósság 24. hetében a pislogás megriadásos válasza már megfigyelhető a magzaton, akihez beszűrődnek a külvilágbeli zajok! (Erről érdekes videó található itt: http://www.ehd.org/movies.php?mov_id=236&language=25)

Foglaljuk össze mindazt, amit eddig áttekintettünk! Láttuk, hogy stresszhelyzetben agyunk egy gyors, automatikus válaszmódba kapcsol, ahol a tudatosságnak, előre tervezettségnek kevés szerep jut. Milyen következményekkel jár mindez az önvédelmi technikák és más küzdősport-mozdulatok alkalmazhatóságára ilyen esetben? A legfontosabb: a technikáknak összhangban kell lenniük a szervezet veleszületett védekező mechanizmusaival (például a megriadásos válasz mozgásos elemeivel)! Az ösztönös válasz némiképp módosítható, de nem irtható ki és nem írható át teljesen. Csak olyan technikákat van értelme tanulni/tanítani, melyek az évmilliók alatt kialakult természetes reakciókkal nincsenek összeütközésben, vagy éppen azokra épülnek.

Különbséget kell tennünk természetesen az önvédelmi helyzetek között is: léteznek hirtelen, váratlan támadások és fenyegetések is. Utóbbi esetre példa: 2-3 elkövető körülvesz minket, az egyik megvillant egy kést a kezében és értékeinket követeli. A megriadásos reakció itt sem kerülhető el, de a fenyegetés jellegéből adódóan kicsit több időnk van gondolkozni, felmérni a helyzetet. Az idegrendszer nyelvén ez annyit jelent, hogy az agykéreg is be tud kapcsolódni az információfeldolgozásba az amygdala mellett, tehát az információfeldolgozás főútvonala és kerülőútja párhuzamosan működik. Az akaratlagos mozgásokra másfajta törvényszerűségek érvényesek, mint a reflexszerűekre. Gyakran hivatkoznak a Hick-törvényre, amely a reakcióidő változásait írja le a válaszlehetőségek számának függvényében. T=b log2 (n+1), ahol b egy kísérletileg megállapított konstans, az n pedig a válaszlehetőségek száma (Laur, 2008). A Hick-törvény szerint a válaszlehetőségek számának növekedésével reakcióidőnk drasztikusan lelassulhat. Azt jelentené mindez, hogy minél kevesebb technikát tudunk, annál jobb? Nos, csak részben. Fontos hogy a tanult technikák egyszerűek legyenek, de a Hick-törvény alábecsüli az agy információ-feldolgozó kapacitását. A képzett személy kevés információ alapján is gyorsan reagál, és reakciója nem egy bonyolult döntési fán való végighaladás eredménye. Valójában komplex, mindennapi reakcióinkra nem igaz ez a sokat hivatkozott, de mára elavult összefüggés (Hochheim, 2010). A technikában járatos személy számára a technika kivitelezése automatizálódott. A tanulás során eleinte minden ingerrel (archoz közelítő ököl, érkező rúgás, fojtás a nyakon, stb) kapcsolatban külön emléknyomokat tárol az agy. A gyakorlat növekedésével egyre több információt tárolunk minden ingerről, és arról, hogy mit kell tenni vele (mi a megfelelő technika). Az automatikusság tehát memóriaelőhívás: a megoldást közvetlenül, gyorsan, egyetlen lépésben hívjuk elő (Logan, 1988; idézi Eysenck és Keane, 2003). Jól begyakorolt mozgásos készségeinket az úgynevezett implicit emlékezet tárolja, amely független az önéletrajzi emlékeket tároló rendszertől – ezért van az, hogy amnéziás betegek is meg tudnak tanulni új motoros készségeket (Baddeley, 2003).

Áttekintettük a stresszhelyzetben lezajló pszichológiai és idegi folyamatokat, láttuk, hogy milyen változások következnek be a mozgatórendszerben. Hogyan eddzünk mindezek fényében úgy, hogy a lehető legnagyobb eséllyel védhessük meg magunkat egy valós támadás ellen? Íme, a fontosabb pontok:
- Eddzünk rendszeresen: a több ismétlés automatikussá teszi a mozdulatokat, így azok szükség esetén gyorsabban előhívhatóak.
- Olyan technikákat tanuljunk, melyek a természetes reakciókon alapulnak, mert ezek alakíthatóak, de nem írhatók felül. A komplex – tudatosságot, tervezést és előkészületet igénylő – mozdulatokat vészhelyzetben nem fogjuk tudni előhívni.
- Realisztikus helyzetekben, reális technikákat gyakoroljunk. Ha 10000-szer ütjük meg a támadó feje mellett a levegőt és egyszer sem tapasztaljuk meg a testi kontaktus vele, akkor egy éles helyzetben hová fogunk vajon ütni…?
- A technikák gyakorlása – amikor a mozgássort már megfelelően elsajátítottuk – történjen kontrollált stressz alatt. Ennek több előnye is van. Az egyik, amit a pszichológia „állapotfüggő tanulásnak” nevez: az információ előhívása (egy mozdulat kivitelezése) sikeresebb, ha a tanulási és az előhívási helyzet kontextusa megegyezik. Ha tehát valamit stressz alatt tanulunk meg, azt legjobban stressz alatt tudjuk felidézni (Atkinson és mtsai, 1997). A másik előnye az, hogy a tanulással a stresszválaszok intenzitása csökken: nem jelentkezik annyira markánsan a csőlátás, reakcióink felgyorsulnak. A szervezet hozzászokik, habituálódik az ilyen szituációkhoz. A félelem ereje csökken, így több mentális kapacitásunk marad a helyzet tudatos felmérésére és döntéshozásra. A gyakorlással automatikussá vált technikák gyorsan előhívhatók. Fontos az is, hogy a valódi, megtörtént támadások edzésen történő feldolgozásával lesz egyfajta „forgatókönyvünk” az ilyen támadások menetéről, így egy valódi helyzetben a meglepetés, tehetetlenség és lefagyás kevésbé jelentkezik.
- Olyan önvédelmi technikákat érdemes tanulni, melyek nemcsak a küzdelemmel, hanem kommunikációs stratégiákkal is foglalkoznak. Az erőszakkal fenyegető helyzetek gyakran indulnak utcai, közlekedési szóváltásként. Az asszertív (önérvényesítő) verbális és non-verbális kommunikációval sokszor megelőzhető a fizikai küzdelem: a testbeszéd, a gesztusok, a másik személytől felvett távolság mind-mind a szavaknál beszédesebben árulkodnak a határozottságról, dominanciáról, vagy a félelemről, behódolásról és agresszióról. Nagyon fontos megtanulni az ilyen jelzések felismerését, irányítását!
- Hasznos lehet a vizuális imagináció: a különféle helyzetek képzeletben történő részletes, különböző sebességgel történő lejátszása is. A megfelelő hasi légzéstechnika alkalmazásával a szívritmus akár 30%-kal is csökkenthető stresszhelyzetben (Laur, 2008).

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az edzésnek vannak további, járulékos pozitív hatásai. Mivel ezek részletes tárgyalása nem képezi jelen cikk témáját, ezért csak említés szintjén utalnék rájuk. Az önvédelmi ismeretek növelik a személy önbizalmát, saját képességeibe vetett hitét. Ez többek között határozottabb (meta-) kommunikációs stílusban nyilvánul meg, mely önmagában is képes csökkenteni egy támadás valószínűségét. Mindenki számára megerősítő, és további fejlődésre serkentő érzés annak megtapasztalása, hogy képes olyan veszélyes helyzeteket, szituációkat megoldani, melyek korábban csak félelemmel és a tehetetlenség érzésével töltötték el. A résztvevők megtanulják irányítani reakcióikat, kontrollálni, és megfelelően felhasználni agresszív energiáikat, ami a hétköznapi problémamegoldásban is segítség lehet. Az edzésre járók valódi közösséget alkotnak, barátságok szövődnek, a résztvevők az edzésen kívül is segítik, támogatják egymást. Végül – és ez is fontos szempont! – az edzés mozgásnak, sportnak sem utolsó, segíti az edzettség kialakulását és a fittség fenntartását.

Sok mindenről nem ejtettünk szót, ami, mégha nem is annyira szorosan, de az önvédelem témájához kapcsolódik. Az erőszakos helyzet utóhatásaira gondolok elsősorban. Arra, hogy egy ilyen szituáció – akár sikerült magunkat megvédeni, súlyos sérülést okozva a támadónak, akár áldozatai lettünk az erőszaknak – pszichológiai utóhatásai igen hosszantartóak és súlyosak lehetnek. A katonai pszichológus Grossmann (1995; idézi Secours, 2007) az ellenség megsebesítését, megsemmisítését okozó erőszakos viselkedés 5 szakaszát írta le. A sérülés okozását felszabadultság, a túlélés öröme követi. Ezután azonban bűntudat következik, mert egészséges emberek esetén működik egyfajta velünkszületett erőszak-gátlási mechanizmus, mely az empátia biológiai alapja. (Ez a képesség sérült látványosan a pszichopatáknál. Lásd: Blair és mtsai, 2005) Emiatt elkerülhetetlenül negatív érzelmeket élünk meg, ha valakinek fájdalmat, sérülést okoztunk, vagy elvettük az életét. A bűntudatot a racionalizálás és végül az elfogadás követi. Az ellenkező kimenetel esetén – ha tehát áldozatokká válunk – az utóhatások gyakran öltik a poszttraumás stresszbetegség formáját. A traumát átélt áldozat (bántalmazott nő, gyerek, katasztrófa túlélője, háborús veterán) hónapokkal később is újraéli a traumát: kényszeres gondolatok, álmok formájában (Frances és Ross, 2005).

A bemutatott tények és adatok alapján az önvédelemre egyfajta folyamatként is tekinthetünk mely a tanulási szándék megfogalmazódásától az előzetes felkészülésen, gyakorláson át vezet – az esetek kisebb részében – a tényleges önvédelmi szituáción át (a maga összetett idegi és pszichológiai történéseivel) az utóhatások feldolgozásáig terjed. Testi épségünk megóvása mellett az önvédelem és küzdősport tanulása, űzése számtalan olyan „pozitív mellékhatással” jár, mely magyarázattal szolgál arra, hogy miért érdeklődnek egyre többen az ilyen stílusok iránt.

Irodalomjegyzék
Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J. (1997). Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Baddeley, A. (2003). Az emberi emlékezet. Osiris Kiadó, Budapest.
Blair, J., Mitchell, D., Blair, K. (2005). The Psychopath. Emotion and the Brain. Blackwell Publishing Ltd, Oxford.
Blouin, J-C., Inglis, T. J., Siegmund, G. P. (2006). Startle responses elicited by whiplash perturbations. Journal of Physiology, 573.3, 857-67.
Boger, J. (1997). A kommandósok fegyverei. Zrínyi Kiadó, Budapest.
Carlsen A. N., Chua, R., Inglis, T. J., Sanderson D. J., Franks I. M. (2009). Differential Effects of Startle on Reaction Time for Finger and Arm Movements. Journal of Neuropsychology 101, 306-314.
Cobb, E. (2008). Psychology of Survival. Meibukan Magazine, 10, 11-15.
Czigler I. (2003). Figyelem és percepció. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Eysenck, M. W., Keane, M. T. (2003). Kognitív pszichológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Frances A., Ross, R. (2005). DSM-IV-TR esettanulmányok. Lélekben Otthon Kiadó és Szolgáltató Bt, Budapest.
Goleman, D. (1997). Érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó, Budapest.
Hochheim, W. H. (é.n.). Hick’s Law? Reaction time in combat. Letöltve: http://www.hockscqc.com/articles/hickslaw.htm Letöltés ideje: 2010. 02. 28.
Holand, S., Girard, A., Meyer-Bisch, C., Elghozi, J. L. (1999). Cardiovascular responses to an acoustic startle stimulus in man. Archives des maladies du coeur et des vaisseaux, 92(8), 1127-31. [absztrakt]
Laur, D. (2008). The Anatomy of Fear and How It Relates To Survival Skills Training. Meibukan Magazine, 10, 40-49.
Molnár M. (2001). A pszichofiziológia alapjai. In: Oláh A., Bugán A. (szerk.) Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
Németh A. (2003). A pszichiátria neuroanatómiai alapjai. In: Füredi J., Németh A., Tariska P. (szerk.) A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó RT, Budapest.
Nijhuis, L. B. O., Janssen, L., Bloem, B. R., van Dijk, J. G., Gielen, S. C., Borm, G. F., Overeem, S. (2007). Choice reaction times for human head rotation shortened by startling acoustic stimuli, irrespective of stimulus direction. Journal of Physiology, 584.1, 97-109.
Oatley, K., Jenkins, J. M. (2001). Érzelmeink. Osiris Kiadó, Budapest.
Quevedo, K., Smith, T., Donzella, B., Schunk, E., Gunnar, M. (2010). The Startle Response: Developmental Effects and a Paradigm for Children and Adults. Developmental Psychobiology, 52, 78-89.
Secours, K. (2007). The Psychological Cost of Harm. Meibukan Magazine, 9, 35-39.
Urbán R. (2001). Az érzelem és motiváció pszichológiájának vázlata. In: Oláh A., Bugán A. (szerk.) Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
Valls-Solé, J., Rothwell, J. C., Goulart, F., Cossu, G., Munoz, E. (1999). Patterned ballistic movements triggered by a startle in healthy humans. Journal of Physiology, 516.3, 931-38.

Hozzászólás

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>